Tartalom
- A nagy székely mesemondó – Benedek Elek (1.)
- A nagy székely mesemondó – Benedek Elek (2.)
- A nagy székely mesemondó – Benedek Elek (3.) (aktuális oldal)
- A nagy székely mesemondó – Benedek Elek (4.)
- A nagy székely mesemondó – Benedek Elek (5.)
A nagy székely mesemondó – Benedek Elek (3.)
A székely mesemondó történetének folytatása…
Benedek Elek sorsa oly kerek, mint meséi: Kisbaconból indult, és itt is zárta le földi útját, gazdag örökségül hagyva számunkra a minden lelket megnyitó varázsszót: az igazság legyőzhetetlen kardját és az örök ifjúság forrását: a mesét. Benedek Elek szülőfaluja Erdővidék egyik legkisebb települése, de „Elek apó” naggyá tette nevét. A falu lakossága híven őrzi a nagy szülött emlékét, sokan tudják még ma is, hogy hol volt Elek apó ülőhelye az Isten házában.
„Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt, s ennek is jó felerészét az én nemzetségem tevé. … Az én falum szinte félve húzódik meg Barót-patak jobb és bal partján, igen szűk völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is: Kisbacon. Nem csuda, ha szűk völgyecskében húzódott meg, ugyebár? Olyan emelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél felől szelíden, csendesen emelkedő hegyek karimázzák …” – vallotta az Édes anyaföldem című írásában.
Az 1859. szeptember 30-án született. A mesélőkedvű Benedek Elek életműve a magyar és a világirodalom meséinek kincsesháza. Írói munkássága, stílusa varázslatos légkört sugall. Művészetén keresztül jelenik meg a kedves székely falu s a kisbaconi székely Benedek-nemzetség, általa találkozunk a nemzete sorsa miatt aggódó parlamenti képviselővel, újságíróval, a csendes szavú, el-elmélázó, csalódott emberrel, aki, ha kell szókimondó. Ő a szelíd nagyapó is, aki gyermekek sokaságát kápráztatja el meséivel, nagy magyarjainkról, mondavilágunkról szóló olvasmányaival. Ő a lapalapító és főszerkesztő, aki Erdővidék szépségét és Tündérországot megénekli. Benedek Elek a szembe jövő ember, aki Trianon után az Erdélyből menekülőkkel szemben visszatért a kisbaconi szülőföldre, nem csupán a pesti élet keserű tapasztalatai miatt, hanem bizonyos volt abban, hogy az emberveszteséget az anyanyelv szellemének erősítésével, a fölemelkedés felé való útmutatással lehet pótolni a Székelyföldön. Elindult kelet felé, visszaindult Erdélybe, akkor, amikor Nyugaton várta a reménykeltő élet. Behódolni nem akart, de írói tekintélyével, tehetségével kiállt a romániai magyar irodalom népszerűsítése mellett: a szellemi haladás mellé állt. Ő maga így vallott erről: „… Visszamentem azért, mert minden írásom Erdély földjében gyökerezik. Erdély földjének és levegőjének köszönhetem azt, hogy valamicsodás író lett belőlem … Ha ellenállhatatlan erővel nem vitt volna haza az édes anyaföldre a honvágy, akkor is hazamegyek, mert éreztem, hogy amikor sok-sok ezren hagyták ott Erdélyt, … nekem haza kellett mennem, hogy visszafizessem egy részecskéjét bár annak, amit az édes anyaföldtől kaptam …”
Nem nehéz szeretni a nemzetet, amikor ennek nincs akadálya, nem nehéz feladat védeni az anyanyelvet, amikor a miénk s elvenni nem akarja senki, de ha megtiltják használatát, ha titokban szólhatunk csak az édes anyanyelven, nehézzé válik, csak áldozatok árán védhető. De a szeretet mindig meghozza a maga áldozatát. Ő maga így fogalmazott: „… Az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus…” A Benedek-család értékrendjében, az ősökében is és a leszármazottakéban is mindig kiemelt helyet foglalt el a tettre kész hazafiúi érzés, s a tiszta erkölcsű Benedek Elek nemcsak saját gyermekeit látta el etikai útmutatóval, de az általa alapított Cimbora hasábjain és kiterjedt levelezésében a hozzá közelálló gyermekvilág felé fordult. Időt és fáradságot nem kímélve tartotta az állandó kapcsolatot a legfiatalabb olvasókkal, s jutott ideje, ereje, hogy maga köré gyűjtse Erdély fiatal íróit, költőit: Tamási Áront, Nyírő Józsefet, Dsida Jenőt. Szellemi műhellyé, valóságos „Széphalom”-má alakította Kisbacont, Áprily Lajos, Tompa László, Molter Károly, Kós Károly közreműködésével. Írói esteket szervezett felkaroltjainak, Erdély-szerte járták a falvakat, városokat Marosvásárhelytől Brassóig. Az örökké hálás kis tanítvány, a Cimbora hasábjain elinduló Dsida Jenő ihletett sorokkal így látta a levelezőtársat, a „Kedves jó Nagyapó”-t:
„Haja fehér, de szíve még fehérebb
ha rút gorombán bántja is az élet
Ő mindig szeret, mindig könyörül…”
A tiszta lelkű, fehér szívű nagyapó a gorombaságra s a jóságra egyaránt szeretettel reagált. Meggyőződése volt, hogy a szeretet mindent meggyógyít, a rosszat is jóvá lehet tenni szeretettel, a jóságot pedig még több szeretettel kell viszonozni. Szívének melegét elsősorban azokra árasztotta, akik szeretetet szeretetnél egyébbel nem viszonozhattak. Szeretetért szeretetet adott. Mert szeretet áradt egész lényéből. Az a szeretet, melyet az édes anyaföld, az édes szülők csepegtettek belé, a szeretetből merítette az erőt, hogy szeretetet adhasson tovább.
„…Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágoskertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csíkorra tetejéről (a szomszédos „Csíkország” orra ez a hegy) óriási bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piros cserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfazsindely barnállott az alacsony falú, magas tetejű házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsúpfödél jutott a pajtáknak meg a csűröknek; de akkor is megvolt minden háznak utcára mosolygó virágoskertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája…”
Lelkes izgalommal mutatta be a szeretett szülőfalut, az Erdővidéken megbúvó Kisbacont az Édes anyaföldem! című önéletrajzi vallomásában Benedek Elek. A hagyomány szerint az ősi település hajdan Szent István király unokájának, Baconnak volt birtoka. A nagy mesemondó családja a székely lófőszékely rendhez tartozott. Ebben a minőségében háború idején a család köteles volt egy teljesen felszerelt lovas katonát kiállítani a császár részére. A magyar mese- és gyermekirodalom megteremtőjének nagyapja, Benedek Huszár István huszonnégy évig állt katonai szolgálatban, az édesapja, Benedek Huszár János tizennégy évig; innen kapta a család a Huszár melléknevet.
Szívbe markoló szeretettel beszélt a családjáról Benedek Elek. Híven emlékezett András nagyapjára, akit nem is ismert, aki a 19. század hajnalán ültette gyümölcsfáit, az édes körtét termőt, meg az illatozó almát hozót, a sötétpiros szemeket adó málnabokrokat. S ahogy a kis Elek emlékeiben élt, a kertet csupán az Isten, s a még romlásnak nem indult becsület őrizte. „… Galambbúgos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét; madár- és virágdíszét nagyapó véste, faragta …”
Atyai nagyapját, a zsémbes természetű vén huszárt, aki kétszer járt ki a franciára, Benedek Huszár István nagyapót sem ismerte: születését két évvel előzte meg halála. A nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa, viselte a fegyvert, míg fel nem váltotta egyetlen fia, a kis Elek édesapja.
A szülői házban nagy szeretetben teltek a napok, hetek, hónapok. Csodaszép világot élt át gyermekkorában, pedig születését követően iszonyú tragédia tette édesanyját egy életre lelki beteggé. A tizenhárom éves, Ignác nevű testvére kiszaladt az utcára, s egy szembeiramodó kan felöklelte a gyermeket, aki kétnapi tusa után örökre megpihent. A szomorú esemény mélyen beárnyékolta a család életét, de a szerető testvérek – különösen a kis Anikó – s a gondos szülők közösségében szépen cseperedett, nőtt, növekedett a kis Elek, igazi örömére szüleinek, a református közösségnek s az elemi iskolának. Ám elérkezett az általa oly nagyon várt őszi nap, amikor édesapja maga mellé emelte az alig nyolcéves kisfiút a szekérládába, hogy a tündérváros református kollégiumába vigye, édesanyja sűrű könnyhullatása közepette.
Tíz kemény évet töltött az udvarhelyi iskola falai közt, a diákévek mély nyomot hagytak benne. A kollégiumban kötött életre szóló barátságot a kultúrával, nyelveket tanult, lelkes tagja volt különböző önképzőköröknek. Végig eminens tanulóként töltötte diákéveit, s itt tett szert az igaz barátság érzésére. Az érettségi előtt nem sokkal, a várostól való végleges elszakadás előtt kötött igaz barátságot Sebesi Jóbbal, akinek személyében a népköltés kincsének gyűjtésében szerzett odaadó, lelkes társat. Együtt búcsúztak el a város környékének hegyeitől, völgyeitől, bejártak minden zugot, s közben szőtték a szivárványos terveket, rajzolgatták a dicsőséges, diadalmas jövendőt.
Kapcsolódó tartalom:
- Fotóalbum: A nagy székely mesemondó – Benedek Elek